A halál köpenye – 5. rész

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.

Ez egy csodálatos vers, és ez ihlette meg anno Barnust, és a nővérét, akivel könyvjelzőket készítettek az első osztály végén a tanítónéniknek, és ezt a rövid négysoros Pilinszky verset írták rájuk. És hogy miért pont ezt választották, ennek történetét osztom ma meg veletek.

Mint azt már korábban írtam, hogy az iskolaválasztás a legfontosabb lépés egy gyermek életében. Ott kapja meg az alapokat, amikre szépen évről évre lehet majd építkezni. Ott dől el, hogy egy gyermekkel megszerettetik-e, vagy éppen megutáltatják-e a tanulást?

Szerencsések voltak Barnusék, hiszen nem csakhogy a körzeti iskolájába sikerült bekerülnie, de egy végtelenül befogadó, elfogadó közeget is teremtettek számára. Ő ugyan egyéni tanrendben tanult és tanul még most is, de volt egy kinevezett osztálya. Múltkor már meséltem nektek arról, hogy a gyerekek hogyan is viszonyulnak Barnushoz, az Ő betegségéhez, ma ezt egy kicsit szeretném jobban kifejteni nektek!

Barnust az első pillanattól fogva osztálytársként kezelték a többiek. A tanárnők beszéltek róla, elmesélték nekik, hogy Ő miért is nem lehet minden nap velük az osztályteremben. Nem kezelték tabuként a betegségét, a folyamatos küzdelmeit sem. A szülők a közösségi oldalakon is tagok, ahol a szülők, tanárok együtt kommunikálnak akár az osztályt, akár az iskolát érintő dolgokról.

Barnus múlthéten év végi osztályozó vizsgákon vett részt. Már akkor lehetett sejteni, hogy jól sikerültek a vizsgái, de ma ez megerősítésre is került. Ugyan a bizonyítvány a többi gyermekkel együtt lesz majd kiállítva, de ma elismerő oklevelet, és könyvjutalmat kapott a kimagasló tanulmányi munkájáért. (azért ma kapta, mert a bizonyítványosztáskor már nem lesznek otthon)

Arról a kisfiúról beszélünk, akit egy orvos intézetbe küldött volna, más meg azt javasolta a szülőknek, hogy mondjanak le róla. Barnus már a harmadik évet csinálja végig jeles bizonyítvánnyal. Szinte már hallom is a kérdéseket tőletek, ezt mégis hogy csinálta? Ez annak a hatalmas türelemnek, segítőkészségnek köszönhető amit előosztályos kora óta kap a tanáraitól, fejlesztőitől. Ők az első naptól fogva látták benne a jót, a hatalmas akarást, küzdést. Soha egyszer sem mondták azt, hogy „na, ezt feladom, belőled soha nem lesz semmi”. Nem kezelték értelmi sérültnek, mert tudták, hogy csak el kell találni nála azt a hangszínt, megnyomni azt a beindító gombot, ami megteremti a közös nyelvet vele.

A türelem mintaképe volt Zsuzsa néni, aki matematikát tanított neki, nála nem okozott gondot, ha Barnus angolul mondta a számokat, csak jó legyen az eredmény, hiszen magyarul és angolul is 4-esnek írjuk a 4-est. Vagy éppen Éva néni, akinek hatalmas kihívást jelentett, ha angol óra után kapta meg Barnust, hiszen időbe tellett, hogy átálljon az agya az angol nyelvről a magyarra, de briliánsan megoldotta ezt is. És Barnus elkezdett magyarul írni, olvasni. Judit néni az angol tanárnő, aki bár brit angolt tanít a gyerekeknek, és érzi Barnus amerikai akcentusát, de sikerült neki mind a két angolnyelvet megértetni, megszerettetni vele. És azok a csodálatos fejlesztők, Zsófi néni, akinek az összes logopédiai tudását össze kellett szedni, hogy megtanítsa Barnussal, hogy „s” vagy éppen „sz” hangot hall-e egy-egy szóba. És persze Emese néni, az a gyógypedagógus, aki pillanatok alatt képes volt felmérni Barnus aznapi hangulati állapotát, és aszerint haladt vele a fejlesztésekben. És fontos tudni, hogy a fejlesztő pedagógusok gyakran az azon a napon tanult témákat beépítették a fejlesztéseibe. Fantasztikusak voltak. És a két csodálatos osztályfőnök, Ildikó néni, aki a magyar nyelv szépségeit másodiktól, a környezetismertet rejtelmeit pedig harmadik osztálytól tanította és kérte számon a vizsgákon. Vagy éppen Ági néni, aki másodiktól a szorzást, osztást, cm-dm, kg, l, és a többi, az egyismeretlenes, kétismeretlenes egyenletekkel borzolta a szülők idegrendszerét, Barnusét nem, mert, ahogy mondani szokta „ez könnyűűűűűűűűű”. Ahogy Anna mesélte, nekik a tanárnénik a mindent, és még annál is többet jelentettek.

Így évvége felé számot adnak a kisdiákok a mit tudok, és még mi az amit tudnom kellene tudásukról. Hamarosan többezer diák bizonyítvánnyal a kezükben sietnek, vagy éppen nagyon nem sietnek haza. És itt van egy kisfiú, akinek kicsit furcsa, különc szokások szövik át a mindennapjait, de mégis helyt tudott állni. Barusnak sikerült a mesterhármas! De ez nem azt jelenti, hogy itt megállás lenne, hiszen tovább kell fejlődnie, mert hatalmas célt tűzött ki maga elé. Bár a szülők semmi mást nem akarnak, csak azt, hogy boldogabb gyerekkort élhessen, már az eredmények sem fontosak, csak még sokáig hallhassák a csilingelő kacagását. („Anya ezt te nem tudhatod.” „Apa légy bátor!” és közben hangosan nevet)

Sokan, amikor megtudják az ismerősük, barátjuk gyermekéről, hogy autista, akkor gyakran „értelmi sérültnek” aposztrofálják őket, pedig ez nem minden esetben így van. Igen, sajnos van olyan sérült gyermek, aki soha nem lesz képes önálló életvitelre, van olyan, akinek kis segítséggel ez menni fog, és van olyan is, aki csak „fordítva van bekötve”, és hatalmas tudást képes az agyuk magába szívni, és hatalmas képességekről tesznek időről időre tanúbizonyságot.

Csak néhány ember, akikről köztudott, hogy autista /vagy autista volt/, és nélkülük ma sokkal szegényebbek lennénk:

Bartók Béla (zeneszerzőként, népzenekutatóként, zongoraművészként és tanárként is a legmagasabb színvonalon tűnt ki)

Albert Einstein (a relativitáselmélet megalkotója, aki fizikai Nobel-díjat kapott a fotoelektronikus hatás területén végzett munkásságáért)

Charles Darwin(evolúcióelmélet atyja)

Steve Jobs (Apple alapítója)

Michelangelo (reneszánsz szobrász, festő, építész és költő)

Newton (angol fizikus, matematikus, csillagász, filozófus és alkimista)

Lionel Messi (igen-igen, Ő az, a mindenki által csodált futballista)

Andy Warhol (amerikai képzőművész, a pop-art irányzat megteremtője)

Satoshi Tajiri (japán videójáték-tervező, a Pokemon megalkotója)

Alfred Hitchcock (filmrendező)

Amikor az autizmusról lekicsinylően beszélnek valahol, akkor jusson eszünkbe, hogy mennyi tudóst, képzőművészt adott már eddig is a társadalom számára ez a nem éppen kicsinek mondható közösség.

Visszatérve Barnushoz, imádja az angol nyelvet, a videójátékokat, a Bendy meséket, meg van örülve a számokért, és ami fontos mindenkit szeret, és amikor valaki szomorú, akkor az a gyermek, aki nagyon nem preferálja a testi kontaktust, mégis megsimogatja a másikat, és azt mondja „ne légy szomorú, legyél inkább boldog”. Azért mert nem képes gyűlölni senkit. És most hatalmas összefogás kell ahhoz, hogy egy kibontakozó tehetség ne vesszen el, ne tűnjön el a sötétségbe, mert Barnus a tudásával bármi, vagy éppen akármi is lehet, de ahhoz a fénybe kell maradnia.

Barnus iskolája, tanárai, osztálytársai ezt már felismerték, és a maguk módján biztosították a segítő szándékukról Barnust és a családját.

Ennek legjobb példája az amit most szeretnék veletek megosztani.

Ma tanúbizonyságát adta Barnus osztálya, hogy a gyerekek nem úgy születnek, hogy gyűlöljék a másikat. Ma az osztály elköszönt Barnustól, és énekeltek neki, kapott egy csodálatos rajz kollázst, és egy kislánytól egy saját készítésű karkötőt is. Azok a gyerekek ott, ma az osztályban bebizonyították nekünk felnőtteknek, hogy a gyermeki szív csodákra képes. Barnus tele élménnyel ment ma haza, és a karkötőt is viselte, mert Flóra kötötte fel a kezére. És miért ilyen ez az osztály? Azért, mert fantasztikus tanáraik vannak, akik nem tesznek különbséget gyerek és gyerek között. Azért, mert az iskola vezetősége egy olyan környezetet teremtett meg a tanároknak, gyerekeknek, ahova jó reggel bemenni. Azért, mert ezek a gyerekek bebizonyították azt, hogy a szüleik mások elfogadására tanítják Őket. Nem kell a határ túloldalára utazni, hogy példaértékű iskolákat mutassunk be a nézőknek, elég, ha mindenki tesz egy picit a saját környezetéért, és meglátja minden apró dologban a lehetőséget, szépséget.

Mi vagyunk a felelősek a lábnyomunkba bukdácsoló generációért. Mi vagyunk a felelősek a saját tetteinkért, és hogy képesek vagyunk-e összefogásra, együttérzésre nevelni az utánunk jövőket.

Barnus és családja hatalmas támogatást kapott eddig is tőletek, és a ma történtek rámutattak arra, hogy Barnust úgy szeretik a társai amilyen, és lehet, hogy kicsit furcsán beszél, jár, gondolkodik, de Ő mégis csak egy gyermek. Egy olyan gyermek, akinek most hatalmas segítségre van szüksége ahhoz, hogy a születésnapi tortákon elfújt gyertyák teljesítsék végre a kívánságát.

Mert Ő egyszerűen csak Buza Barnus, akit még nem ölelte át teljesen a halál köpenye, azért, mert Mi nem engedlyük, hogy a sötétség teljesen beborítsa fiatal életét.

Nagyon köszönöm, hogy ma is velem tartottatok!

– Zsu – támogató