A halál köpenye – 1. rész

Amikor először beszélgettem Barnabás édesanyjával, elmesélte, hogy ő hogyan képes napról napra túlélni azt, amit sokan közülünk fel sem foghatunk. ”Hiszem, hogy amikor egy élet megfogan, akkor a halál egy láthatatlan köpenyt kezd el köré szőni, és amikor a testet teljesen betakarja a köpeny, akkor az ember csak abban reménykedhet, hogy odaát már valóban nincs a kis testében többé fájdalom. De abban is hiszek, hogy gyakran az Ég, ráparancsol a halálra, – Állj, most pihenj, mert nem csodáltam még eleget ennek a gyermeknek a szívből jövő, tiszta mosolyát.”

És ő tudja, hogy most az Ég nem engedi a köpenyt tovább szőni Barnabáson. Így hát vettem a bátorságot, és „A halál köpenye” címmel fogom bemutatni nektek azt a családot, akik oly’ sok csalódáson, kétségbeesésen és tragédián át, most azt kérik az Égtől, hogy még pihenjen a halál!

Ki is valójában Barnabás?

Sokan kérték, és mi is terveztük, hogy röviden szeretnénk majd bemutatni őt, és az ő családját. Mivel rövidke 9 éve túl mozgalmasan telt ahhoz, hogy egyszere osszuk meg veletek a történéseket, így részekre bontottuk azt. Így talán még jobban megismerhetitek, megérthetitek, hogy valójában kicsoda ő, aki az első pillanatban belopja magát az ember szívébe.

Barnabás, ahogy mondani szokta, Buza Barnabásnak született, viszont mostanra ő már Buza „Barnus”. Így is ismeri a környezete, ő BARNUS. Barnus 2013 november 19-én született Szekszárdon. Viszontagságos körülmények sora kísérte az útját, hiszen négy sikertelen lombik után fogant meg másodmagával, de testvére idejekorán elhalt. A hatalmas boldogságot beárnyékolta a szokatlan várandóság, hiszen gyakori vérzések kísérték azt, de ő valami megmagyarázhatatlan oknál fogva már ekkor is küzdött az életéért. A szülők minden létező vizsgálatot elvégeztettek, sőt olyanokat is, amikért komoly összegeket kellett fizetni, hogy megtudják minden rendbe van-e a picivel. Semmi jel nem utalt arra, hogy ilyen kegyetlen rendellenességgel néz majd szembe. Barnabás nevét az édesapja választotta, és nem is volt más név a tarsolyukban. Arra nem is gondoltak még az elején sem, hogy esetleg lány lenne az, aki az édesanyja hasában megbújva növekszik. Barnus idő előtt jött erre a világra. Egy csodaszép novemberi reggelen az édesanya elindult a szokásos vizsgálatra, majd az orvosa tanácsára az előre összekészített csomagjáért még hazamehetett, majd irány a szülőszoba. A szülés megindítása után nem sokkal eltűnt Barnus szívhangja a monitorról. A szülésznők ugyan nyugtatgatni próbálták az édesanyát, hogy „csak forog a baba”, és ezért már nem ott kell keresni a hangot. Viszont az időközben odaérkező szülészorvos azt vette észre, hogy Barnus maga előtt tolja az előre esett köldökzsinórt, és beékelődött a szülőcsatornába. Az édesanyát azonnal a műtőbe tolták. A folyosón a látvány nem lehetett mindennapi. Egy szülő nő ágyán térdel egy orvos, és rohamtempóba szaladnak vele a műtő felé. A műtő folyosóján egy hölgy csak annyit mondott, „ha 2 perccel később jöttök, nincs szabad műtőm”. A műtőben az édesanyára az ilyenkor szokásos drótok felkerültek, majd az altatószer befecskendezése előtt egy kérdés hangzik el, „mi lesz a pici neve?”. Az édesanya ereje fogytán, kezein és lábain rohamszerű remegés lett úrrá, és csak annyit tud kipréselni magából, hogy „Barnabás”. Mindeközben az édesapa hiába telefonált mindenhova, csak azt hajtogatják, hogy nem mondhatnak semmit, csak orvos adhat felvilágosítást. Majd egy ismerősön keresztül megérkezik a hír, megszületett Barnabás. Ennél többet Ő sem mondhat, csak a gyerekorvos. Gondolatok százai, ezrei cikáztak a fejébe, hogy mégis mi lehet a gond, amit csak egy orvos mondhat el. Az édesanyát eközben átszállították az őrzőbe. Hosszú órák teltek el, mire a szülők láthatták egymást, és amikor az édesapa ott állt az ágy mellett, megérkezett a „fogadott” orvosuk is, aki halkan, épp már-már suttogva annyit mondott, hogy a jobb kezén 6 ujjacska van. A teljes csendben a gépek monoton, halk hangja éles, fülsüketítő zajjá vált. Amikor szóba került, hogy mi történt a műtőben, érkezik a következő nem várt válasz, „Ne azzal foglalkozzanak, a lényeg, hogy mindketten élnek, nem volt egyszerű”. A világra jötte is egy csoda volt. Nem csak maga előtt tolta az előre esett köldökzsinórt, hanem az a nyakára is tekeredett, és amíg küzdött az életéért két csomót is varázsolt rá. Barnabás a fogantatásától a születése pillanatáig bebizonyította, hogy élni akar. Ő az életért már az anyaméhben megküzdött, és az Ég valami miatt őt erre a hideg és rideg világra küldte, de nem hagyta magára, hanem egy végtelenül gyengéd, meleg, és teljes szívükkel szerető családot választott neki őrzőként. Az élet fura fintora, hogy a döbbenet, szomorúság és teljes apátia azonnal tovatűnt, amikor Barnust a karjukban tarthatták. Nem volt kérdés, hogy az a törékeny, kicsi test nekik a legnagyobb csoda, a legnagyobb ajándék, amit az Égtől kaphattak. De valahol legmélyen tudták, hogy nehéz lesz. Hatalmas próbatétel elé állítja őket az Ég, és a legnagyobb félelmük az volt, ami mind a mai napig kísérti őket, hogy lesz-e elég erejük az időről időre beköszönő kihívásokat legyőzni? Lesz-e támaszuk, ha elestek, hogy felsegítse őket a padlóról? Lesz-e erejük vigasztani Barnust akkor, amikor már a világ ugyan kitárul előtte, de az emberek nem lesznek még felkészülve egy olyan gyermekre, aki más, akit nem lehet majd egy előre megírt lapon egyetlen rubrikába sem beikszelni, azért, mert ő egy különleges kisfiú. Aki bár autista, ADHD –val küzd, és mindezt a Bardet-Biedl szindróma öleli körül, és mindeközben semmi mást nem szeretne, mint élni. És amikor megkérdezik, hogy miért szeret tanulni, akkor csak annyit mond, mert szeretne okos lenni, hogy majd az anyukáját meg tudja gyógyítani, hogy sokáig vele lehessen.

Ő Buza Barnus, az a 9 éves kisfiú, akit még a halál köpeny nem ölelt át teljesen.

Életének többi, fontos állomását, pedig legközelebb olvashatjátok, és arra kérünk benneteket, hogy legyetek ti is a támaszai ennek a csodás kisfiúnak!

– Zsu – támogató