Ha lehetne egy időgépem

Gyakran találkozom a közösségi oldalakon olyan kérdésekkel, hogy „Ha lenne egy időgéped mit változtatnál meg a múltadban? Ha találkoznál a régi Önmagaddal mit tanácsolnál neki?”, és ehhez hasonló szösszenetek jönnek velem szembe. Néha nagyon mókás dolgokat írnak az emberek. „Szeretném a nyerő lottószelvényt kitölteni”, vagy „menekülj innen”, vagy éppen azt, hogy „más szakmát tanulnék”, „soha nem mennék férjhez”. Ilyenkor elgondolkodom azon, hogy én mit tennék?

Hiszem, és vallom, hogy a születésünk pillanatától a sorskönyv lapjai már megteltek, és azon én már nem tudok változtatni, csak talán nagyobb kitérőkkel, de előbb-utóbb oda jutok majd, ahova tartanom kell, maximum még több szenvedés, könny fog kísérni az utamon. Talán ezért volt kicsit könnyebb elfogadni Barnabás betegségét, mert úgy vélem, hogy Ő okkal érkezett hozzánk. Még nem látom a célvonalat, de hiszem, hogy ami most velünk történik, annak oka van. És, hogy miért írom most ezt, mert szeretném, ha tudnátok, hogy a sorsunkat nem mi határozzuk meg, de ha elfogadjuk azt, akkor talán könnyebben tudjuk megtalálni a célhoz vezető utat. Aki ismer tudja, hogy ritkán válaszolok megkeresésekre, de egy pár napja mégis kivételt tettem. Napokig érlelődött benne, hogy megírja-e azt ami történt vagy felejtsem el? És mivel az elmúlt két hetünk Barnussal nagyon zürősre sikeredett, így jobbnak láttam, ha inkább kiírom magamból, mert ha már egy család életét sikerül ezzel könnyebbé tennem, akkor megérte a dolog. Múlt hét csütörtök nagy hasi ultrahangon és vérvételen voltunk Barnussal, aminek az eredménye rosszabb lett, mint amit sejtettünk, így tényleg padlót fogva lázassan kerestem a miérteket a neten, amikor a gépen felugrott egy kis ablak jelezve, hogy üzenetem érkezett. Nem szoktam egyből rákattintani, de most mégis megtettem. Egy nagymama írt, hogy „tanácsot” kérjen. Az unokájánál nemrégen diagoztizáltak több betegséget, és nekik ezt nehéz elfogadni, megérteni, és kicsit tanácstalan,hogy a környezetük mit fog majd reagálni? Talán tényleg a sors akarta így, hogy egy pár percre kizökkenjek a mély depressziómból, és valami mással kezdjek foglalkozni, és ahogy írtam, rám törtek az emlékek, hogy nekünk milyen nehéz volt az elmúlt  10 évünk. Nem értettük Imivel, hogy miért pont Ő, akit annyira vártunk, tényleg mindent megtettünk azért, hogy gyermekünk legyen, és az Ég elküldte nekünk Barnust, mint később kiderült rengeteg extrával. Még a pocakomba volt, de már akkor imádtuk, és amióta megszületett egy perc sem telik úgy el, hogy ne így éreznénk mind a mai napig. Ezért merem azt állítani, hogy mi könnyen elfogadtuk, hogy Ő olyan amilyen. DE, és igen a de az bennünk is ott van még most is. De mit szól majd a család, a barátok, a környezetünk? Mi lépésről lépésre haladtunk, először csak a legszűkebb családdal osztottuk meg a gondjainkat, majd jöttek sorba a fejlesztők, óvónők, tanárok, és így tovább. Akkor nyíltunk meg a környezetünk felé, amikor már sírás nélkül tudtunk legalább egy percig folyamatosan beszélni. Az újabb és újabb betegségek a mi esetünkbe így már nem értek bennünket sokkként. Valóban nagyon nehéz elfogadni, megérteni meg pláne, hogy beteg a gyermekünk, unokánk, de nem tudom a tenyeremmel eltakarni az eget, bármennyire is szeretném, mert az ég attól még ott van, max én hiszem csak azt, hogy ez nekem sikerülhet. Ha szembe úszunk az árral előbb- utóbb belefáradunk, és higgye el mindenki, jobb előbb túl lenni, elfogadni a dolgokat, mert akkor hamarabb tudunk megbékélni magunkkal is, és a megfelelő irányba tudunk haladni, és kevesebb szenvedéssel jár majd, mint takargatni a szemmel láthatót. Mert igen is látni fogják a boltba, az orvosnál, az óvodában, hogy valami nincs rendben a gyerekkel, de ha nem tudunk a fürkésző tekintetekre őszintén felelni, akkor nem csak mi, hanem a gyerekünk is sérülni fog. A nagymamának (Erzsikének) is azt írtam, hogy azzal, hogy megkeresett, Ő már elindult az elfogadás útján, max. nem tudja, hogy mennyire is legyen nyitott a környezete felé, de ezt mindig a környezet fogja meghatározni. Nem kell táblát aggatva a nyakunkba körbesétálni a főutcán, hirdetve, hogy mi a baj. Akit érdemesnek találunk arra, hogy megosszuk vele aggodalmunkat azzal tegyük meg, a többi meg már jön magától. A sakkban is a nyitás a legfontosabb, mert az akár egy játszámát is eldönthet. 

Tehát, ha nekem lenne egy időgépem, akkor én biztos nem mennék vissza a múltba, mert a lelkem sebei tettek olyanná amilyen most vagyok. Ne feledjétek a múltunk határozza meg a jövőnket, és az érzéseink a mindennapjainkat.  Minden gyermek szárnyakkal születik, amik az idő múlásával egyre magasabbra repíti Őket, mi szülők nem azért kaptuk Őket, hogy a szárnyaikat megnyessük, és ezáltal a karjaink közt maradjanak, hanem azért, hogyha elfáradnak, akkor a karjainkba megpihenve, erőt gyűjt még magasabbra repülhessenek! (Az én drága, bölcs nagymamám mondása, amit mindig édesanyámnak mondogatott)  Legyen csodás napotok! Anna Na jó, azért ha valaki esetleg a jövőbe utazna, vagy netalántán a jövőbe látnak, akkor a most szombati ötöslottó nyerőszámokat  írja már meg nekem! Nem leszek hálátlan!!!